csvm

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)

iskolánk névadója

A református fõiskolai tanár, nemes Csokonai Vitéz József jóhírû seborvos és Diószegi Sára fia. Atyja 1786. február 20-án meghalt, édesanyja gondjaira maradt (aki 1810. május 23-án hunyt el). A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanult, ahol 1785. április 18-án, az alsóbb osztályok elvégzése után, a felsõbbekbe lépett.

Tanulótársai közül kis kört alakított ki maga körül, hogy egymással az újabb irodalmat megismertessék; mindegyikük más-más nyelv tanulását vállalta el, õ az olaszt választotta. Gyenge szervezete mellett is éj-napot olvasással és tanulással töltött és kisebb-nagyobb költeményeket szerzett. 1793-ban Kazinczy Ferenc már barátai között említi. 1794 tavaszán nyilvános tanítónak választották, már ekkor a görög, latin, olasz és magyar költészetben járatos volt. A következõ iskolai téli félévben a gimnázium ítélõszéke azzal vádolta õt, hogy az istentiszteletrõl elmaradozik, "társait magához híván az idõt borozással és pipázással vesztegeti"; ezért azzal fenyegették, hogyha több ilyen kihágást tesz, tanítói hivatalától megfosztják. 1795-ben az elöljáróság a húsvéti ünnepekre Kiskunhalasra és Kecskemétre bocsátotta, de Csokonai a fõváros közelségétõl elragadtatva, nem tért vissza kollégiumába, hanem Dugonics Andrást látogatta meg Pesten, ahol állítólag szemtanúja volt Martinovics és társai kivégzésének a Vérmezõn. Ez annyira felbõszítette a Kollégium tanárait, akik a felvilágosodás eszméinek nem voltak hívei, hogy a kollégiumból kicsapták.

Az 1795–96. tanévet a sárospataki kollégiumban töltötte, de itt Kövy Sándorsem volt képes vele a jogtudományt megkedveltetni, úgyhogy rendetlenül látogatta az elõadásokat. A költészet régi szeretete foglalta el egészen. Tanulságos és kedvderítõ társasága a lelkes ifjúság központjává tették. Sárospatakot a közvizsgálat elõtt hagyta el, és a német nyelv tanulása céljából Lõcsére igyekezett; azonban szeptember 3-án már Bicskén volt Fejér megyében, ahol utóbb is gyakran tartózkodott Kovács Sámuel iskolarektornál.

Az országgyûlés megnyíltával Pozsonyba ment, ahol heves részt vett a franciák elleni elkeseredésben, és kiadta a Diétai Magyar Múzsa címû lapot, mely keddenként, utóbb kétszer hetenként az országgyûlés bevégeztéig tizenegy számban jelent meg. Weber könyvnyomtató nem volt rábírható a munkáinak további kiadására, ezért elhagyta az év végén Pozsonyt.
(a diéta jelentése: országgyűlés)

Komáromba utazott, hol 1797. április 26-án tartotta a megye a fölkelõ gyûlését; itt írta a fölkelésre buzdító verseit, és ez év nyarán itt ismerkedett meg Fábián Julianna költõnõ által Vajda Pál komáromi kereskedõnek Julianna nevû leányával, aki iránt ifjúsága egész hevével szerelemre gyúlt; ekkor születtek nagyrészt Lillát dicsõítõ dalai, szerelemvalló levele, melyben Lillát (Vajda Juliannát) nyilatkozásra kéri, október 21. felelete a Lilla kedvezõ válaszára. E boldog élet kilenc hónapig tartott, mint Csokonai búcsúzó levelében maga mondja, amikor a kilátás nélküli viszony Lillának férjhez adásával megszakadt. (Elsõ férje Lévai István volt, akivel Dunaalmáson élt. Lilla 1840. június 1-jén halt el 76. évében. „Lilla áldott hamvainak”, ezt olvashatjuk sírkövén, amit a dunaalmási temetõben kereshetünk fel.)

Komáromi viszonya idején, úgy látszik, többnyire Kovács Sámuel barátjánál Bicskén tartózkodott, honnét gyakran ellátogatott Komáromba is, amely várost 1798 márciusának végén hagyta el. Azután Keszthelyre ment, fölkereste Kiss Bálintot, egykori tanulótársát, akkori csököli segédlelkészt, majd átrándult barátjához Szokolay Dániel somogyi esküdthöz Hedrahelyre; innét Kaposvárra ment s visszatértében Nagybajomban Horváth Ádámot, a Hunniás íróját keresi föl, aki bemutatta a költõt sógorának, Sárközy Istvánnak Somogy megye alispánjának és a csurgói gimnázium segédgondnokának, aki Kazinczyval levelezett. Sárközy magánál marasztja a költõt, ki 1798 júniusának végétõl 1799 májusának végeig ott tartózkodik; itt éri a kitüntetés, hogy az Erdélyi Nyelvmûvelõ Társaság a tagjai közé választá, amit 1798. augusztus 4-én kelt levelében köszön meg. Ezalatt a csurgói gimnáziumnál egy segédtanári állás volt betöltendõ, s azt Sárközy közbenjárására Csokonai nyerte el. 1799. június 2-án a költõ értesíti Sárközyt, hogy a tanítást egy hete elkezdette, s tanításával a hazát és tudományt akarja szolgálni. Már ekkor értette a görög, latin, német, francia s olasz nyelvet, utóbbival már korábban foglalkozott, és Metastasióból sokat fordított; de mégis mindenek fölött lelkesítette a magyar nyelv; már korán levelezésben állott Kazinczyval, Földivel, Horváth Ádámmal és másokkal. Az 1798–99. tanévben a felsõ osztályokat tanította, és növendékei számára „A magyar versirásról közönségesen” s „Magyar költészettan” címû munkákat irta. 1799 augusztusának közepe táján elõadatta tanítványaival a „Pofók vagy Cultura” (kézirata a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában) és szeptember 24-én a „Karnyóné” címû vígjátékait. Azonban itt sem tartotta meg szigorúan a tanórákat, és a tanév alatt megfordult Bajomban, Korpádon és Csöklõn. 1799 telén hagyta el Csurgót, és 1800. májusban Somogyot. Útját Szigetvárnak vette, ahol pár napig idõzött Festetics Lajos grófnál; egyúttal megnézte a várromot, Zrínyi hõstettének helyét, majd átkelt a Dunán és a Bácskán s a tiszai téreken át Kecskemét felé tartott; Karcagon hosszabb ideig pihenve, érkezett végre Debrecenbe, ahol szeretõ édesanyja tárt karokkal várta.

Csokonai padja Csurgón
„Itt, ahol most zöld gyep felett,
vén fák alatt e kis pad áll:
Itt tanított s verselgetett.
Csokonai Vitéz Mihály.”

Az egykori csurgói iskola épülete

Otthon elvonultan s kizárólag az irodalomnak élt, de innen is kirándult néha a barátaihoz. 1802. június 11-én roppant tûz pusztította Debrecent, és elhamvasztotta Csokonai házát is. Ettõl kezdve még inkább nyomorúságosan élt. 1804. április 10-én indult Nagyváradra Rhédeiné temetésére ahol pénzért csinált temetési versét olvasta fel. A temetésen zuhogó esõben roppant áthûlést szenvedett; április 22-én hazautazott; betegsége mindinkább rosszabbra fordult, és1805. január 28-án meghalt.

Ezen a területen volt egykor a Hatvan utcai temetõ. Ide temették el az 1805. január 28-án Debrecenben (lásd: Darabos utca 19.) elhunyt CsokonaiVitéz Mihályt. Sírját elõször egyszerû fejfával jelölték meg. Ezután Kazinczy tervezett közadakozásból méltó síremléket állítatni Csokonainak. Ez a soha meg nem valósult terv váltotta ki a hírhedt Árkádia-pert. Kazinczy ugyanis a következõ szavakat ajánlotta a sírkõre vésni: "Árkádiában éltem én is..." A korabeli debreceniek, nem ismervén a szó mitológiai-költészeti jelentését, fellapozván a lexikont azt találták, hogy az Árkádia szó marhalegelõt jelent, s a városi közvélemény a Kazinczy által vezetett nyelvújítók gúnyos merényletének minõsítette a sírkõtervet. Mindebbõl hosszú évekig tartó perpatvar keletkezett.

Végül 1836-ban állították fel a ma is látható síremléket, a vaskerítéssel körülvett öntöttvas obeliszket.
Csokonai sírját 1842-ben meglátogatta Petõfi Sándor, aki így írt Úti leveleiben:

"...szemeim odatapadtak és mélyen gondolkodtam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom felett..."

Református Kollégium Debrecen

A debreceni Református Kollégium, a magyar reformáció egyik szellemi központja, 1538-ban kezdte meg mûködését. Elõszõr 1564-ben, majd 1802-ben égett le, és csak a szünidõs diákok önfeláldozó munkájának köszönhetõen tudták a néhány megmaradt helyiségben megkezdeni a tanítást a következõ tanévben. 1804-16 között megépült a klasszicista stílusú új Kollégium Péchy Mihály, 1870-74-ben pedig az udvari szárny készült el Vasél Alajos tervei alapján.

A Kollégiumban nagyon sok szegény, de tehetséges diák kapott tanulási lehetõséget, az itt tanító professzorok pedig németalföldi, angliai egyetemeken tanultak. Egészen a 19. századig latin volt az oktatási nyelv.

A Kollégiumban található Nagykönyvtár a Református Egyház legnagyobb gyûjteménye Magyarországon. Rendkívüli európai, és a világon is egyedülálló könyvritkaságok találhatóak itt egészen az 1300-as évektõl kezdve. Ezen ritkaságok mellett a híres diákok, mint pl. Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, kéziratai is felbecsülhetetlen értékkel bírnak.

Csokonai-versek:
Csokonai összes költeménye megtalálható itt

Jövendölés az elsõ oskoláról a Somogyban

Hát, múzsáknak szentelt
     Kies tartomány!
     Íly számkivetve volt
     Nálad minden tudomány?
     Hát csak sertést nevelt-é
     Itt a makk s haraszt?
     Hát csak kanásznak termett
     A somogysági paraszt?
     Istenem!
     Senki sem
     Vette észbe,
     Hogy e részbe
     Árva még Somogy!

Hány jó ész lett vaddá,
     Hogy nem mívelték?
     Hány polgár búnyikká?
     Hogy jóba nem nevelték!
     Dudva lenne a dudvák
     Közt az ananász:
     Kanász marad akinek
     A nevelõje kanász.
     Hát már, hogy
     A Somogy
     - ly tudatlan,
     Formálatlan,
     Kié a hiba?

Debrecen és Patak
     Messze estenek
     Ide, hol a múzsák
     Nem is esmértettenek.
     Ami kevés pénz bejött,
     Két-három póra,
     Nagyobb dologra ment el -
     Borra avagy disznóra.
     A szegény
     Pórlegény
     Vagy bodnárnak,
     Vagy betyárnak,
     Vagy zsiványnak állt.

Óh, szomorú sorsa
     Egy szép megyének!
     Hol a magyar lelkek
     Megvetve heverének.
     Óh, nem fáj-é a szíve
     Minden magyarnak,
     Hogy a magyar fiakkal
     Gondolni nem akarnak?
     De tán jõ
     Oly idõ,
     Melyben nékünk
     A vidékünk
     Új Hélikon lesz. -

Zsugori uram

Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
     Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sõt míg bírt is véle, magában tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
     Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
     De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
     S elméjébe mindég a drágaság forog.
Ûl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
     Mérget kedveltetõ kincseibõl kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
     Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
     Amelyrõl minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
     Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
     Nyögve kárhoztatja szörnyû pazérlását.
Gyász idõk! - így kiált, vádolván az eget, -
     Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
     Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyû károm következe: -
     Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -
Mely szörnyû kár! egy szél pénzem elrablotta,
     Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -
Úgy tûnõdik; s talám azt is sajnálja õ,
     Hogy a versbe ingyen s potomra jött elõ.

Tartózkodó kérelem

Hallgasd meg, segít a megtanulásban.

A hatalmas szerelemnek
     Megemésztõ tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
     Gyönyörû kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
     Eleven hajnali tûz,
Ajakid harmatozása
     Sok ezer gondot elûz.

Teljesítsd angyali szókkal,
     Szeretõd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal

Fizetek válaszodért.

A Reményhez

Hallgasd meg, segít a megtanulásban.

Fõldiekkel játszó
     Égi tûnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
     Végig ûltetéd;
Csörgõ patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fûszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
     Elhervadtanak;
Forrásim, zõld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erõm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem fõldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
     A mezõ kisûlt,
A zengõ liget kietlen,
     A nap éjre dûlt.
Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!