Nyelvünk élete
 |
Az
őshaza
A magyar nyelv a finnugor, távolabbi
nyelvrokonainkat is beleszámítva az urálinyelvcsalád
tagja. A legelterjedtebb elmélet szerint az uráli
ősnép
legrégibb ismert szállásterülete az
Urál hegység közelében a
Felső-Káma
és Felső-Pecsorafolyókvidékén
lehetett. |
|
Az
uráli nyelvcsalád fája
 A tudomány napjainkban
mintegy
húsz élő és beszélt uráli
nyelvet, illetőleg húsz uráli népet tart
számon. A legtöbb uráli népnek két
neve is ismeretes: az ún. belső,
amely rendszerint 'ember' vagy 'férfi' jelentésű,
és a külső, amelyet a
népszomszédaitól kapott valamilyen jellegzetes
vonása miatt.
Jó hétezer éve a finnugor ősnép még tágabb rokonsággal osztotta meg szálláshelyét: a szamojédekkel együtt alkották az uráli nyelvcsoportot. A szamojédek azután Kr. e. 4000 táján átkeltek az Urálon, és Észak-Szibériábaköltöztek. A finnugorság közös élete még vagy másfél ezer évig tartott. Ekkor a család nagyobbik népcsoportja, melyet finnségnek nevezhetünk, nyugat felé vándorolt, az ugorság pedig az őshazában maradt. Évezredek során a két nagy népcsoport újabb és újabb kisebb ágakra vált szét, míg a mai állapot létrejött Finnugor nyelvrokonság --- PREZI |
|
A tihanyi
alapítólevél
Egyik legismertebb
szórványemlékünk a tihanyi
apátság 1055-ben keletkezett alapítólevele
-
eredetije Pannonhalmán tekinthető meg amelyben 58 magyar
közszó
található.Az alapítólevél következő részletén megfigyelhető, milyen változások történtek nyelvünkben 1055 óta. "feheru, uaru rea meneh hodu utu rea" mai
alakjában: Fehérvárra menő hadútra.
A változások: a) feheru>fehér, uaru (az u-t ejtsd v-nek)>vár, hodu>had, utu>út b) uaru rea>várra, utu rea>útra c) meneh>menő d) hodu>had |
 |
| Első magyar
nyelven
írott szövegemlékünk a Halotti beszéd
és könyörgés (rövidítve: HB.) 1200
körül keletkezett. Látjátuk feleim szümütükhel, mik vogymuk: isa, pur es homou vogymuk. Menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüköt, Ádámut, es odutta volá neki paradicsumut hozoá. És mend paradicsumben volou gyimilcsektűl munda neki élnie. Heon tilutoá űt igy fá gyimilcsétűl. Gye mundoá neki méret nüm eneik: isa, ki nopun emdül oz gyimilcstűl, halálnek halááal holsz. Hadlavá holtát terümtevé istentűl, gye feledevé. Engede ürdüng intetüínek, es evél oz tilvut gyilmilcstűl. Es oz gyimilcsben halálut evék. Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: isa, por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremté eleve (úr) mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki paradicsomot házzá. És mind(en), paradicsomban való gyümölcsöktől monda neki élnie. Heon tiltá őt egy fa gyümölcsétől. De mondá neki, mért ne ennék: "isa, (a)ki napon eendel az(on) gyümölcstől, halálnak halálával halsz." Hallá holtát teremtő istentől, de feledé. Engede ördög intetének, és evék az(on) tiltott gyümölcstől, és az(on) gyümölcsben halált evék. |
 |
A magyar nyelv állapotára a felvilágosodás eszméinek terjedése irányította az érdeklődést. Felismerték, hogy a szellemi élet csak akkor lendülhet fel, ha művelése a majdan mindenki számára érthető anyanyelven történik, a korabeli magyar nyelv viszont egyelőre nem volt elég árnyalt ahhoz, hogy a hivatalos latin vagy a mellette használatos német helyébe léphessen.
A felvilágosodás hajnalán Bessenyei György több írásában sürgette az anyanyelven való művelődés lehetőségének megteremtését. "Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem" - írta 1778-ban a Magyarság című cikkében. Megindult a magyar nyelvű hírlapirodalom, folyóiratok születtek.
1830-ban megkezdte működését a Magyar Tudós Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia elődje. A nyelvújító harc vezére pedig - elméleti felkészültsége és munkásságával kivívott tekintélye révén - Kazinczy Ferenc lett.
Amikor a nyelvújítási harcról esik szó, két táborról szokás beszélni: a neológusokéról (akik az újítás hívei) és az ortológusokéról (akik fenntartásokkal viseltetnek az újításokkal szemben). Ez a szembeállítás azonban meglehetősen leegyszerűsítő. A szerzők nagy része különböző alkotói periódusaiban - mint kortárs nyelvhasználó és vizsgálódó - máshogyan értékelte a jelenségeket, sőt, az sem volt ritka, hogy máshogy ítélt elvileg, és máshogy járt el a gyakorlatban. Másrészről az ortológusok sem azt hangoztatták, hogy mindenfajta nyelvi újítás kártékony; csak máshol húzták meg az elfogadhatót és az elvetendőt elválasztó határvonalat. A megújulás mikéntjéről azonban többféle elképzelés élt; a skála igen széles volt a nyelvi hagyományokat sutba vágó szófarigcsálástól a Debreceni Grammatika címmel emlegetett kötetig (1795), amely szerint a nyelv befejezetten áll, törvényei adottak, és változások csak ezek keretei között lehetségesek.
Az ypszilonháborúban (1805-1806) az "ypszilonista" Verseghy Ferenc a bánnya, láttya-féle (kiejtés szerinti) írást szorgalmazta, míg a "jottista" Révai Miklós a (szóelemzés szerinti) bánja, látja írásmódot tartotta helyesnek. A vitában az élő nyelv primátusát hangsúlyozó Verseghyvel szemben a nyelvtörténeti beállítottságú Révai győzött, amiben nagy szerepe volt annak, hogy Kazinczy (más írókkal együtt) mellé állt.
Az Árkádia-per a nyelvújító csatározások közvetlen előzményének tekinthető. A debreceni köröket felháborította Kazinczy Csokonai-nekrológja, majd a költőtársnak tervezett sírfelirat "Árkádiában éltem én is!" mondata. Árkádia, az ókori görög tartomány Kazinczy irodalmi hagyományokra alapuló értelmezése szerint a művészetek honát jelenti, gyanakvó debreceni vélekedések szerint viszont egyszerűen csak egy legelőkből álló területre utal, s így sértő Debrecenre nézve. Válaszul Kazinczy élesen kinyilvánította, hogy számára a "debrecenyiség" egyet jelent a szűklátókörűséggel, műveletlenséggel. És elérkezettnek látta az időt, hogy a nyelv ügyében is fellépjen a maradiság ellen.
Ezzel kezdetét vette a nyelvújítási harc, amelynek két leghírhedtebb műve a Mondolat (1813) és Felelet a Mondolatra (1815). A Mondolat alapja egy korábbi kézirat, mely a túlzó nyelvújítást pellengérezte ki, s melyet Szentgyörgyi József, Kazinczy barátja írt. Ezt egészítik ki a Somogyi Gedeon tollából származó szövegek, amelyek éle már Kazinczy ellen is irányult. (A Parnasszus felé szamaragoló címlapfigurában pedig a kortársak a költő gúnyképét látták.) A Felelet Kölcsey Ferenc és Szemere Pál műve. Támadásai - amelyek jóval erősebbek a Mondolaténál - Somogyinak és a maradiak táborának szóltak, miközben szintén kinevettették a nyelvújítás túlkapásait és kevésbé jó stílusérzékű íróinak fordulatait.
Kazinczy munkásságának kezdetén (a 18. század végén) fordítani kezdett, és ennek során a stílusra és a nyelvre terelődött a figyelme. Fontosnak vélte, hogy idegen nyelvi minták alapján áttett szavakkal és kifejezésekkel, fordulatokkal bővüljön a magyar nyelv készlete, de nem volt híve a szófaragásnak. Mindeközben azért olykor maga is használt régről felelevenített vagy újonnan alkotott szavakat. A szófaragványokkal kapcsolatban viszont - mint fentebb már szóba került - megírta az első ortológus (!) kritikát, amelyben megszabta az újító lehetőségeit, stiláris korlátait.
A 19. század első évtizedében azután nemcsak a neológia (a stílus-, és az először csak óvatos szóújítás), hanem az érte való harc mellett is elkötelezte magát; részint a fogsága alatt olvasott német szerzők és a német nyelvújítás eredményeinek hatására, részint a Debreceni Grammatika és általában a grammatikus hozzáállás - nem egyszer túlzó módon kárhoztatott - merevségével szembesülve. Nem volt idegen tőle a nyelvi rendszerbe való beavatkozás gondolata sem: a nyugati nyelvek, elsősorban is a német bűvöletében élve nem emelt szót az ellen az ötlet ellen, hogy a magyarba bevezessék a nemeket, kiküszöbölve nyelvünknek ezt a nagy "hiányosságát". Ám amikor ennek megvalósításával, a "nőstényítéssel" találkozott, visszakozott, s ettől kezdve a neológia újabb túlkapásai ellen is hadakozott.
Nyelvújító elméleti írásai közül kiemelkedik a két utolsó, 1819-ben írt összegző jellegű tanulmány, az Antikritika és az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél, amelyek már sokban közelítették egymáshoz a két szemben álló tábor véleményét.
Kazinczy nemcsak elméleti művein, kritikáin, hatalmas levelezésén és irodalmi alkotásain, fordításain keresztül hatott, hanem mint kiadó, szerkesztő, lektor is. És ez utóbbi tevékenységeiben ugyanazon nyelvi eszmény megvalósítására törekedett, mint saját írásaiban. Bár soha nem foglalt állást az egységes nyelvi norma kérdésében - ettől bizonyára a nyelvi szabályozástól való ódzkodása is visszatartotta -, az egységesség elvét követte a nyelv formális kötöttségű elemeinek használatában (a helyesírásban, a hangalakban, a szóelemekben). Ugyanakkor a szókincs- és kifejezésbeli, mondatszerkesztési és stiláris kérdésekkel kapcsolatban a sokszínűséget, változatosságot, a szépírói jóízlést tartotta irányadónak.
A nyelvújítás legfőbb eredménye az a felbecsülhetetlen méretű és értékű szókincs- és kifejezéskészletbeli bővülés, amely nélkül ma - legalábbis művelten - aligha tudnánk magyarul megszólalni. Nélkülözhetetlen szavak hosszú sorával gyarapodott nyelvünk többek között a művészetek, a politikai élet, azérzelmi és értelmi működések, a tudományok, a kereskedelem, az ipar és a mindennapi élet területén. Ezzel párhuzamban megújult a stílus, és változatossága révén alkalmazkodott a különböző műfajokhoz.
A nyelvújítás - bár a nyelv összes szintjét érintette - a szóalkotás terén hozta a leglátványosabb eredményeket.
Bankár: bankúr, pénzcsűrnök, pénzkereskedő. Lényeg: mivolt, létalap, léteg, léteny, létedelem. Téglalap: hosszas négyszegelet, lapegyközény, egyközű négyszög, közarány. Számláló és nevező: a törtszám felsője, felső, részet, hányító, ill. a törtszám alsója, alsó, nemező. Rögtönző: improvizátor, hevenyező, rögtön verselő, gyors költész, rögtönész. Tegez (ige): téget, tégez, teget, teeget, teegez, teez, téz..
Az egyiknek sikerül, a másiknak nem./A sors olykor nem tudja mit akar....
érdemes megnézni (a röpdolgozat ebből lesz: https://wordwall.net/hu/resource/28264259/nyelv%c3%baj%c3%adt%c3%a1s) meg ebből: https://wordwall.net/play/1148/155/320
A nyelvújítók leggyakoribb szóalkotási módja a szóképzés. Mintájául a nyelvben természetes módon létrejött képzett szavak szolgáltak, de az újítók nemcsak az élő, termékeny képzőket használták fel, hanem a már nem produktív, csak a szavakból kielemezhető képzőket is felelevenítették, sőt, egészen újakat is alkottak.
A legkedveltebb produktív igeképzők között szerepelt az igéből igét alkotó műveltető -szt (fogyaszt, illeszt), a gyakorító -g és a vele alakult -log,-leg, ill. -ng képzőbokor (társalog, érzeleg, forrong, mereng), a névszóból igét formáló -ít (egyesít), a -z (adományoz, véleményez) és a -kodik,-kedik,-ködik (jeleskedik, kegyeskedik). A leggyakoribb névszóképzők pedig az igéből névszót alkotó -alom,-elem (érzelem, rejtelem), -mány,-mény (élmény, festmény), -vány,-vény (kiadvány, ígérvény), -at,-et (munkálat, lelet), -ék (jegyzék, pótlék), -ékony, -ékeny (folyékony, féltékeny), -atag,-eteg (roskatag, zuhatag). Képzők összekapcsolásával új képzőbokrokat hoztak létre, így született a -sít (hiúsít, tanúsít), az -ászat,-észet (szobrászat, bölcsészet), az -ias,-ies és ellentéte, az -iatlan,-ietlen (nyárias, népies, emberietlen, költőietlen), a szóvég téves tagolásával (az utolsó mássalhangzót a képzőhöz ragasztva) a -zat,-zet és a -lat,-let (kapuzat, növényzet, szigorlat, címlet). A túl hosszúnak, nehézkesnek érzett képzőbokrokat viszont (például -hatatlan,-hetetlen,-atatlan,-etetlen és -dalom,-delem) megpróbálták lerövidíteni: a lakhatatlan így lakhatlan lesz, az okvetetlen okvetlen, a bizodalom bizalom, a türedelem türelem.
Nincsen értelme ezért a nyelvújítás egyes képzéseit utólag helyeselni, másokat helyteleníteni - a nyelvszokás azóta amúgy is alaposan megrostálta a nyelvújítók képzett szavainak tömegét. S ki is emlékszik ma már az afféle szavakra, mint restnök ('lajhár'), lomhár ('szamár'), naplony ('napló'), unadék ('unalom'), hozzány ('tartozék'), mozgony ('gép'), möglet ('háttér'), útnaklat ('küldetés'), dolgász ('üzletember'), dalastyán ('agg énekes'), festékeny ('festői'), monyorú ('ovális'), göreb ('lombik'), tudósítalom ('tudósítás'), mindeményedelem ('egyetem'), őséged ('uraságod'), szabda ('szabály'), lengenye ('gyöngyvirág'), emléz ('emlékezik'), éldel ('élvez').
A képzéssel ellentétes jelenség. Lényege, hogy a szó végéről leválasztották a képzőt vagy a képzőnek érzett végződést, és használni kezdték az így megmaradt - és egykor önmagában is létezett (vagy inkább csak ilyennek feltételezett) - szót. Így keletkezett a dics (a dicsérből), a gyönyör (a gyönyörűből), a vizsga (a vizsgálból), az emlék (az emlékeztetőből), a pír (a pirosból), a szomj (a szomjazikból), az ék (az ékesből), az űr (az üresből), a tan (a tanítból). Téves kikövetkeztetéssel született az érdek (az érdekelből: ér ige + -dekel képző), az ábra (az ábrázolból: a -z szóvég a szláv jövevényszó része), a gyár (a gyártból: a szóvég a török jövevényszó része), a zöm (a zömökből: a -k a szótő része, és nem képző), a cég (a cégérből: a szóvég a német jövevényszó része), a cím (a címerből: a szóvég a francia jövevényszó része), a cikk (a cikkelyből: a szóvég a német jövevényszó része), a gép (a gépelyből: a szóvég a német jövevényszó része).
A szóképzés után valószínűleg a legtermékenyebb szóalkotási mód. Főleg alárendelő összetételek születtek; megtalálható közöttük az összes gyakoribb típus: a jelzős (helyesírás), a tárgyas (hőmérő) és a határozós (alvajáró) alárendelés. A legtermékenyebb elő- és utótagok között voltak a következők: egy-, elő-, erő-, ész-, fény-, had-, kör-, köz-, mű-, nép-, nyelv-, ön-, rend-, szín-, túl-, vég-; -szomj, -tár, -tan, -ügy, -vágy, -véd, -zár.
Jelentősen felszaporodtak - részben német minták nyomán - az új vagy addig csak ritka alkotásmódú összetett szók. Jelöletlen határozóval: szellemdús, vérbő; puszta igetővel, esetleg megcsonkított formában: láthatár, gyógyszer; dúvad, indok; jelzős szószerkezet összerántásával: gyümölcskosár, falióra; két szó mellérendelésszerű összeillesztésével: egyén, jelmez; megcsonkított névszók összerántásával: csőr (cső + orr), rovar (rovátkolt + barom).
A példákból is látható, hogy minden - akár eleinte helytelenített - típus elterjedt, s ma már a legfurcsábbakat sem érezzük különösnek, sőt, akár összetett szónak sem - például könnyelmű (könnyű + elméjű), lég (levegő + ég), higany (híg + anyag), delej (dél + éj), indóház (induló + ház), talaj (talp + alj). És természetesen keletkezett rengeteg olyan összetett - és csonkoltan egybeolvasztott - szó is, amely nem állta ki az idő próbáját, például: lebtan ('meteorológia'), tevepárduc ('zsiráf'), dalabáj ('fülemüle'), szarvorrú ('orrszarvú'), császna ('császári korona'), popont ('kettőspont'), emember ('művelt ember'), szemcső ('látcső'), ébrény ('ébredő lény'), tűzjáték ('tűzijáték'), kirányú ('centrifugális').
A régi nyelvhez mint feledésbe merült, de használatra méltó szavak - és nyelvtani formák - tárához fordultak a nyelvújítók. Az előző századok nyelvéből felelevenített szók egyik része az eredeti jelentésében került vissza a nyelvhasználatba, másik része új jelentést kapott. Azonos jelentésben élt tovább például a tartalom, szerkezet, év, dísz, fegyelem, ajánlat, áradat, aggastyán, bakó, hon, lomb, menet, őr, szobor. Új, a régivel valamilyen módon érintkező jelentést kapott többek között: alkalom (régen: 'szerződés, megegyezés'), alak (régen: 'baba'), börtön (régen: 'hóhér'), segéd (régen: 'segítség'), szén (régen: 'faszén, parázs, tűz'), képez (régen: 'képzel, ábrázol, jelképez, formál'), másol (régen: 'változtat'). Két régi jelentés közül az egyikkel vezették be újra a szót, például: hölgy (régen: 'nő' és 'menyét'), agy (régen: 'koponya' és 'agyvelő').
Amíg a nyelvi norma még nem kristályosodott ki, a tájszavak rétege sem különült el élesen a közkeletű szókincstől, mivel az egyes szerzők révén ezek a szók is bekerültek az irodalomba (bár provinciális jellegük felismerhető). A nyelvújítók friss, kifejező elemeket látva bennük sok nyelvjárási szót köznyelviesítettek. Például: barangol, bucka, csalit, csapat, cserkészik, csökönyös, degesz, doboz, érdes, falánk, foszlány, hullám, hűs, inda, kelengye, lenge, lóca, meder, moraj, renyhe, repkény, róna, sanda, sápad, silány, rimánkodik, zamat. A tájnyelvi szavak gyakran megváltozott jelentéssel kerültek a köznyelvbe, így: ázalék ('főzelék, leves' helyett: 'ázalékféreg'), páholy ('csűr' helyett: '(nézőtéri( fülke'), rikkancs ('csősz' helyett: 'kikiáltó'), bútor ('batyu, tarisznya' helyett: 'berendezési tárgy'), bibe ('kis seb' helyett 'a virág része'). Egy határozóragot is elterjesztettek a népnyelvből: a -lag,-leg-et (például színleg, főleg).
A szavak nagy része összetett és igekötős formák átültetése, leggyakrabban tükörfordítása, azaz az idegen nyelvi összetétel tagjainak megfelelő magyar elemek egybekapcsolása. Többnyire a német, ritkábban más nyelvek (például latin, francia) szavait fordították le. Összetett vagy igekötős szók többek között: álláspont (a német Standpunkt alapján), belátás (a német Einsicht után), befolyás (a latin influxus, a német Einfluss alapján), légyott (a francia rendezvous, a német Stelldichein mintájára), rokonszenv (a latin sympathia után), kivonat (a latin extractum alapján). A képzett szavak hasonló átfordítása ritkább volt. Például: pincér (a német Kellner mintájára), hangulat (a német Stimmung után), üteg (a francia batterie alapján).
Ritkább eljárás, inkább egy-két tudományág terminus technikusait érintette; kevés maradt fent közülük: pillér (francia pilier), bálna (latin balaena), gúla (olasz guglia), kálmos (latin calamus), rím (francia rime). A latin eredetű szavak -us nélküli formái - amelyek közvetlenül a németből is származhattak: pedagóg, filozóf, dialóg - nem gyökereztek meg tartósan, ahogy a latin szavak magyar képzős formái sem (interessál, anectotumocska). S már saját korukban sem találtak követőkre az effélék: paradíz, frizűr, karikatűr, tempel. Olykor földrajzi neveket is átformáltak: Lipcse (Leipzig), Istókhalma (Stockholm), Kappanhágó (Koppenhága) - nem meglepő, hogy ezek az egy Lipcse néven kívül (amilyen nevű település Magyarországon is volt) éppúgy nem honosodtak meg, mint ahogyan a különféle szóalkotási módokkal életre kelteni próbált nyakatekert szavak tömegét sem fogadta be a nyelvhasználat.